Milyen hatással vannak a választásokra a nyilvános viták, hol tart a vitakultúra hazánkban és
külföldön?
Rövid kényszerpihenőből visszatérve ezen a héten ezt a témát vesézzük ki három
szemszögből.
Leovolpe:
A választások során mindig előkerül a politikusi vita témája Magyarországon. Nem
csoda hiszen a legutolsó vitát még 2006-ban tartották. De vajon, hogy alakult ki a vitakultúra
és milyen folyamatok vezettek el idáig? Ehhez a kérdéshez igyekszek egy kis támpontot
adni. (A “nagy elméleti fejtegetés” luxusát csak azért engedhetem meg magamnak, mert
tudom, hogy a másik két szerzőtársam sokkal inkább tényleges példákon keresztül igyekszik
majd megfogni a témát és engem fognak szapulni a Gyurcsány-Orbán vitával vagy
“fideszbérenceznek”). Ezen kívül amúgy rengeteg érdekes kérdés felmerül, például, hogy
ténylegesen befolyásolhatják az eredményeket a viták vagy sem, megmondhatjuk, hogy
mely pártok vezetőit engedjük vitázni stb. Persze hozni fogok a képmutató liberális
valóságból példákat, amelyek azt mutatják, hogy a magukat ultrademokratikusnak tartók
sem feltétlen tudnak a saját ideológiájukkal összeegyeztethető döntéseket hozni, de előbb
nézzük meg a vitakultúra kialakulását és a témához kapcsolódó érdekességeket.
Mindjárt egy hatalmas közhelyet fogok eldurrogtatni Arisztotelésszel, de egyszerűen
megkerülhetetlen, hogy ne menjek vissza az ókorig. A mai értelembe vett vitakultúrának
ugyanis a legfontosabb alapja az ókor óta szamon tartott szónoklattan (retorika). A
szónoklás elsajátítása nélkül ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy bármely politikus is
sikereket érhessen el a közösségben. A párbeszéd és a meggyőzés művészete nagyban
hozzájárult nem csak a nagy beszédek, de a vita, mint műfaj kialakulásához. A nemzetközi
irodalom rengeteg kiemelkedő alakot tart számon: Lincoln, Churchill, Martin Luther King és
még lehetne sorolni, akiknek a megszólalásait a mai napig meghatározó politikai
eseményként kezeljük és hatalmas változást hoztak. Az értelmes vita és a szónoklás így
szerves eleme lett a politizálásnak. A magyar történelem is tele van remek szónokokkal, és a
magyar politikatudományban is kiemelt szerepe van például a Kossuth-Széchenyi vitának,
amit a mai napig szoktunk elemezni.
Ezt követően szerintem, ami nemzetközi példákból adódóan is hatalmas fordulópontnak
számít az nem más, mint a Nixon-Kennedy vita 1960-ból. Ezt a vitát most én nem igazán
boncolgatnám, B.G. Hunt tuti részletezi, Ő a nagy USA szakértőnk, az itteni érdekesség
egyértelműen a média szerepe és a viták közvetítése, ami innentől kezdve teljesen átalakul
és nem is tudnánk egy amerikai választás elképzelni elnöki vita nélkül. És hogy egy kicsit
hazai vizekre is evezzek a modern magyar politikának két nagy vitája is volt: az egyik a
Horn-Orbán, a másik a Gyurcsány-Orbán vita, amit szintén ezerféleképpen lehet elemezni,
levonni a következtetéseket.
Láthatjuk, hogy egészen az ókortól napjainkig több meghatározó szereplő és vita zajlott
azonban a hanyatlás szempontjából a legfontosabb változást az Internet hozta el.
Előtte a választókhoz szinte kizárólagosan, a beszéd útján jutott el a politikus, ami erősen
egyoldalú kommunikációt alakított ki a választók felé és ezen a nyomtatás megjelenése se
változtatott lényegesen. De az internet megjelenésével a választók könnyebben részesei
lehetnek a vitáknak, ők maguk is szereplők lesznek, ahol azonban nem feltétlen tartják be az
eddig kialakult szabályokat. Az online tér bejövetelével elenyészőben van a retorikai
képességek fontossága és ezáltal a vitakultúra is elfelejtődni látszik.
Innen egy kicsit nagy kanyart veszek és aktualizálom a témát, mert nem csak ezzel
magyarázható, hogy itthon nem tartunk vitákat. Ha csak az USA-t nézzük, akkor ott
egyértelműen elkülöníthetünk két domináns pártot, akiknek a vezetői között tényleges harc
folyik a hatalomért. A két fél vitájának így van legitimitása. A vita leginkább két fél között
lehet sikeres, nálunk értelmetlen vitáról gondolkodni, mert lényegileg, ha megnézzük van
egy erős Fidesz, aki kormányképes többségre esélyes és van több, most már, mikro pártnak
nevezhető ellenzék párt, akik jobb esetben is két vagy három pártos koalícióval
kormányozhatnának. Választói oldalról nézve kérdem én, miért nézzem olyan kis pártok
vezetőinek a vízióit, akik amúgy se fogják tudni megvalósítani és csak alkudozások révén
képesek, akár a saját politikájuk fő elemeit is feladva kormányozni. Jelenleg ez a helyzet.
Amikor Horn-Orbán vagy a Gyurcsány-Orbán vita volt, akkor nagyjából érezhető volt, hogy a
két párton kívül nagyon a többieknek nincs esélye, így értelmezhető volt a vita. Az USA-ban
is elég evidens, hogy a Demokraták és a Republikánusok között megy az igazi vita és
például a Libertariánusok elnökjelöltje nem igazán kap akkor felhajtást egy vita során.
Zárásképp, ha valakiben felmerül, hogy attól függetlenül lehetne tartani több párt vezetőjéből
álló vitát is. Nos hát, ha csak a nemzetközi gyakorlatoknál maradok, akkor nemrég volt egy
érdekes helyzet Spanyolországban. A konzervatív VOX párt az előrehozott választásokat
megelőzően úgy gondolta mivel elég számottevő pártnak érzi magát, a közvélemény
kutatások is ezt mutatták (először 1-5%-os párt volt, de az andalúz tartományi választások
után már 10%-ra mérték őket), jelentkezik az RTVE miniszterelnöki vitájára. Friss pártként
értelemszerűen még nem volt mandátuma a parlamentben. A baloldali kormány által
vezetett országos TV mégsem engedte őket a miniszterelnöki vitába, mivel országosan nem
tartotta számottevő pártnak. Most a választásokat követően, ahol bőven elérték a 10%-ot,
így közel 2,7 millióan szavaztak rá, ugyanúgy bepróbálkoztak csak most a közelgő EP
választási vitába és nem túl meglepő módon továbbra se tartja a baloldali kormánymédia
méltónak a pártot, hogy részt vegyen a vitában.
Ennek tükrében és a létező kutatások tükrében, amelyek szerint, amúgy se befolyásolja
számottevően az eredményeket a jelölti vita jogosan felmerülhet, hogy kell- nekünk
egyáltalán ragaszkodnunk az eddigi jelölti viták megrendezéséhez és miért nem térünk át a
technológia adta lehetőségek keretei között egy újfajta vitakultúrának.
B.G. Hunt:
Tudom hogy Dunning-Kruger kolléga ki fogja vesézni a 2006-os
Gyurcsány-Orbán vitát, amiről gyakran nosztalgiával beszél már két sör után, emlegetve
hogy a “Feri” úgy beverte “Vikit” és plusz négy éves ambícióit mint ahogy ma a pálinkát
szokta, arra várva hogy az asszony végre lelépjen Brüsszelbe egy öt éves vakációra. Tudom
hogy Leovolpe kolléga védeni fogja Orbánt, és azt állítani hogy egy 10%-al rendelkező
pártnak nincs legitimitása kihívni a regnáló miniszterelnököt. Ezért szokásomhoz hűen
szeretném inkább az Államokba kalauzolni a kedves olvasókat, ahol a televíziós vitáknak
lassan 60 éves tradíciója van.
Akadémiai körökben a viták hatása az elnöki versenyre a mai napig egy vitatott kérdés. Az
Észak Karolinai Egyetem politológusa, James Stimson szerint nincsenek nagy hatással a
végkimenetelre. “A bizonyíték az lenne, hogy ha egy vita befolyásolja a választást, akkor azt
látnunk kéne a közvéleménykutatásokban. De ez egyszerűen nem történik meg,” véli
Stimson. George W. Bush tanácsadója és agytrösztje, Karl Rove sincs meggyőződve arról
hogy a viták sokat számítanának. “Annak ellenére hogy ennyi jelentőséget tulajdonítanak az
elnöki vitáknak, általában csak a létező trendeket erősítik meg.” Igazuk van? Nézzük meg a
számokat az alábbi összesítésben!
Balról a harmadik oszlop a vita előtt állapotot tükrözi százalékos arányban, a negyedik a vita
utánit, jobb oldalt pedig a változást láthatjuk számszerűsítve. (D=Demokrata jelölt,
R=Republikánus jelölt)
Az év 1960, a ringben pedig Jack Kennedy mérkőzik meg Dick Nixonnal. Az első vitára
Nixon egy betegségből felépülve, sápadtan érkezik, ráadásul míg Kennedyn profi sminkesek
dolgoznak, az ő arcára egy olcsó alapozót vernek rá, hogy elfedjék a borostáját amit
elfelejtett leszedni. Bár Kennedy a vita előtt is vezetett, még 2.1%-al tudta növelni előnyét
Nixonnal szemben. 1980-ban Jimmy Carter mérkőzött meg Ronald Reagannel. A
gyámoltalannak tűnő Carter, akinek olyan problémái voltak mint az túszdráma Iránban, vagy
a hajóját támadó gyilkos nyúl (tényleg nem viccelek) simán alulmaradt Reagennel szemben,
aki bevetett pár viccet és természetesen színészi tehetségét, amit olyan szerepekkel csiszolt
ahol olyan erővel vágott pofán nőket hogy az arcuk másik fele is belefájdult. Mindenesetre
Reagan 3.5%-ot javított a vitával. 2000-ben a gyengébbik elméjű ifjabb Bush a vita előtt
2.6%-al volt lemaradva Bill Clinton alelnöke, Al Gore mögött. A vitában Bush közvetlenebb,
hétköznapibb stílusban beszélt mint Gore, elvileg ezzel nyerte meg a közönséget. A vita
után már 0.4%-al vezetett.
Persze vannak ellenpéldák is. 1976-ban mikor Gerald Ford Jimmy Carterrel vitázott, lazán
bemondta hogy a Keleti Blokk már pedig nincs elnyomva a szovjetek által. Ezután a
moderátor is alig bírta visszatartani a röhögését, de a vita utáni adatok azt mutatták hogy
Carter előnye 20%-ról 6%-ra olvadt. De miért? Azért mert Carter ekkortájt adott interjút a
Playboynak, ami a 70-es években még igencsak botrányosnak számított, pláne amiatt mert
Carter bevallotta hogy képzeletben már fantáziált a felesége megcsalásáról. Larry Sabato,
aki Nate Silver mellett manapság a választások legfőbb szakértőjének számít a
tengerentúlon azonban érdekes elmélettel állt elő. Szerinte Ford bakija elterelte a figyelmet a
Playboy botrányról, és “...vitatható, de megállította a nagy őszi visszatérést, Fordot egy
szoros Carter elleni vereségre kárhoztatva.”
1988-ban George H.W. Bush a Demokrate Michael Dukakissal vitázott, akit igencsak
megszívattak a moderátorok mikor megkérdezték hogy ha a feleségét valaki
megerőszakolná és megölné, akkor halálra ítélné-e. Dukakis a halálbüntetést ellenezte,
ezért egy jéghideg, érzelemmentes válasszal mondta hogy nem tenne ilyet. Bush előnye
azonban csökkent. Talán az Irán-Kontra botrány miatt, amiben Reagennel és Oliver North
ezredessel együttt jócskán benne volt?
Mindenesetre a mellékelt ábra, ami összesíti a viták előtti és utáni kutatásokat azt sugallja
hogy a viták körülbelül 4%-os változást hoztak. Azonban ez nem veszi figyelembe a
harmadik párti indulók szerepét (John Anderson 1980-ban, Ross Perot 1992-ben), valamint
az olyan faktorokat mint Carter Playboy botránya.
A 2016-os választási viták, amiket hajnalban több Red Bull-vodka kombóval izgultam végig
mint Heinz-Christian Strache egy átlag ibizai estét, megintcsak kivételes esetet képeznek.
Az első vitát a felmérések szerint Clinton nyerte, és a pollok is azt mutatták hogy Trump
elindult a lejtőn (a vita előtt nagyjából egálban voltak), de Trump hírhedt nőket tapperolós
botránya is pont a vita után tört ki, így erősen befolyásolta az eredményt. A második vita
után Trump bőven le volt maradva, és a harmadik vita után pedig következett Hillary Clinton
e-mail botránya, mikor Jim Comey FBI igazgató bejelentette hogy újra vizsgálják az ügyet.
Emellé pedig vegyük figyelembe azt hogy az L.A. Times kivételével minden
közvéleménykutató csúfos Trump vereséget várt a választástól, ami persze nem jött. (Itt
érdemes megjegyezni hogy az USA választási rendszere okán Trump bár kevesebb
szavazatot szedett össze mint Clinton, az elektori rendszer miatt mégis kényelmesen
győzött.)
Összefoglalva, bár a viták általában nem hoznak két számjegyű változást a pártok és
jelöltjeik népszerűségében, nagyobb botrányok híján szorosabb választások esetén (1960,
1980, 2000) segíthetnek a jobban teljesítő vitázónak.
Dunning-Kruger:
Lassan nagykorúvá válik Magyarország utolsó miniszterelnök-jelölti vitája, az idei a 13. év
anélkül, hogy egymásnak feszülnének nemzetünk legnagyobbjai, az országot vezetni kívánó
bátor államférfiak. Az alábbiakban 3+1 lehetséges magyarázatot vázolok, amiért ennyi ideje
nélkülöznünk kell a szónoki képességek magasiskoláját, a retorikai mesterfogások gyakorlati
szemléltetését: Orbán Viktor vitáit.
1. A vita igazából nem is dönt semmiről
Ahogy B.G. Hunt fentebb leírta, egyáltalán nincs közmegegyezés arról, hogy valóban
befolyásolja-e a választókat kétszer másfél óra televíziós vita. Ez nem olyan cáfolhatatlan,
tudományos tény, mint a klímaváltozás, vagy hogy a védőoltások hasznosak. Ha pedig nem
is biztos, hogy valódi hatása van egy vitának, mégis miért kellene mindenképpen bevállalnia
a miniszterelnöknek? Egy ekkora vitára való felkészülés akár hetekig tarthat. Ezt az időt
jobban megéri mással eltölteni, az embereket és erőforrásokat oda csoportosítani, ami
sokkal több hasznot hozhat: lakossági fórum, plakátkampány és telefonon értesíteni az
szavazókat, hogy Vona Gábor megsértette a nyugdíjasokat.
2. 4 év alatt volt elég vita a parlamentben, nincs már mit mondani
Általában ez a klasszikus válasz, mikor valaki megkérdezi a Fideszt, miért kerüli a
miniszterelnök a vitát. 4 év alatt a számtalan lehetősége van az ellenzéknek, tessék ott
vitázni ahol annak a helye van: a parlamentben. Szinte hetente vannak ügyek, amik remek
alkalmat biztosítanak arra hogy a demokrácia legszebb hagyományait megőrizve, a hatalom
birtokosa és a kihívók ütköztessék érveiket, filozófiájukat, ideológiájukat és a jövőről vallott
elképzeléseiket. Minden parlamenti ülés kiváló alkalom hogy higgadtan, érvekkel
alátámasztva próbálják meggyőzni egymást a honatyák arról, mitől lesz gyümölcsöző a
magyarok jövője. Vagy ki is hagyhatják ezt, és kívánhatnak egymásnak boldog karácsonyt.
3. Poszttraumás stressz szindróma Gyurcsány miatt
Nincs 444-es cikk amiben feltűnik a „vita” szó, és a kommentek között nem kerül elő a
2006-os legendás összecsapás a két leggyűlöltebb magyar politikus között. A 2006-os vitát
Gyurcsány Ferenc megnyerte. Eltérnek a vélemények arról, hogy mennyire. Van, aki szerint
csak egy hajszállal, mert Orbán egy fokkal rosszabbul reagált az ott elhangzottakra, mint
ellenfele. És vannak, akik szerint Gyurcsány felmosórongynak használta Orbánt. Orbánban
pedig annyira mély nyomott hagyott ez a kínos este, hogy azóta is kerüli a közvetlen vitát.
Ahogy a háborús övezetekből hazatérő katonák is a felettük repkedő helikopterre
asszociálnak a forgó ventilátorról, úgy Orbánnak is az a megalázó élmény jut eszébe mikor
meghallja a rettegett szót: „lárifári”.
+1. Ha lenne vita, felmerülhetne hogy a Fidesz tévedhet
Talán a legfontosabb lehetséges magyarázat. Sokféleképpen próbálták már magyarázni,
miért ilyen kegyetlenül hatásos a Fidesz kommunikációja. Szerintem a kulcs a konstans és
következetes magabiztosság. Magabiztosnak, kormányzóképesnek kell mutatniuk magukat.
Ezért nem ismerik el, ha hibáznak. Ezért nem kérnek bocsánatot. Kitartóan és folyamatosan
azt kell kommunikálniuk, hogy tévedhetetlenek. Hogy ők tartják kézben a dolgokat, hogy
bárki más kerül hatalomra, azonnal káosz lesz. Ennek egyik összetevője a mítosz
fenntartása, hogy az abszolút igazság amit Orbán Viktor épp kinyilatkoztat. Nem felvet, vagy
megjegyez hanem kinyilatkoztat.
Magyarországon 2019-ben nehéz elképzelni, miért lenne miniszterelnöki vita. És a tény,
hogy Orbán Viktor 3 kétharmadot kapott 13 évnyi vitakerülés alatt azt jelzi, hogy igazán
igény sincs rá a választók részéről.
Megújulunk! Ezentúl új formátumokkal, egyéni elemzésekkel is fogunk jelentkezni itt a
blogon, ahol három különböző szemszögből vizsgáljuk a politika világát. Köszönjük azoknak
a türelmet akik az egy hónapnyi szünet után is visszatértek minket olvasni
